Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KÉRDEZ AZ IDŐ

 

 

 

BERTÓK LÓRÁND

Anyanyelvünk helyzete és jövője


„Más hazában híven őrzik,
mindazt ami nemzeti.
Ősi kincsét a magyar nép
Megveti és elveti.
A magyar magyarnak lenni
Elfeled vagy szégyenel,
És az ily elkorcsosult nemzet
Életet nem érdemel."

 
 
 
 
 
 
 
 
 

 

(Petőfi Sándor: A magyar nemzet)
1845

 

 

 

A zzal kell kezdenem, hogy én nem vagyok nyelvész, csak egy magyar értelmiségi,

de úgy gondolom, jogom, sőt kötelességem saját anyanyelvemet védeni,

hisz’ ez a legnagyobb örökségem.

Az anyanyelv elsajátítása, ismerete mindenki részére az emberré válás alapvető

feltétele, melynek megtanulása teszi a „nemzetközileg” oázó kisgyermeket valamely

közösség tagjává, így az összetartozás legfontosabb feltétele is. Születésem

okán általa lettem én is magyarrá. Az anyanyelv megtanulása, használata igen

gyorsan történik, és alapja minden további szellemi fejlődésnek és hovatartozásnak.

Ezért anyanyelvének őrzése mindenkinek legelemibb érdeke. Így megdöbbentő,

hogy anyanyelvünk romlását legtöbb ember észre se veszi. Nagy íróink, költőink

és gondolkodóink (Apáczai Csere, Bessenyei, Kölcsey, Vörösmarty, Bajza,

Gárdonyi, Babits, Kosztolányi, Kodály, Illyés, Déry, Sütő, Csoóri és még sokan

mások) sokat foglalkoztak anyanyelvünkkel, amint ezt Grétsy László egy szép gyűjteményében

(A mi nyelvünk. Bp., 2000, Tinta Könyvkiadó) olvashatjuk. Erőt meríthetünk

ezekből az írásokból, mert napjainkban már csak ez az egyre romló,

pusztuló nyelv tartja össze a magyarságot. Ha pedig ezt elveszítjük, eltűnünk, beolvadunk.

Korunk, az új világgyarmatosítás (globalizáció) kora, már tulajdonviszonyai

miatt sem kedvez anyanyelvünk fennmaradásának. Így ma a magyar nyelv

sokkal nagyobb veszélyben van, mint volt valaha történelmünk során. Ha így „haladunk”

rövidesen „bennszülöttek” leszünk a saját hazánkban, amint ezt Németh

László megjövendölte. Gyárakban, irodákban, egyetemeken rövidesen a korcs angol

lesz a „hivatalos” nyelv. Már ma is elég szörnyű a „hírközlő szervek” – rádió,

tv-csatornák, nemcsak a kereskedelmiek, hanem az államiak is – nyelvhasználata.

Így jogosan vethetők fel a címben jelzett kérdések.

Sajnos napjainkban már minden túlzás nélkül állíthatjuk, hogy mind a köz- és

az irodalmi, mind a szakmai magyar nyelv igen lepusztult állapotban van. Gyakorlatilag

anyanyelvünk mind szóhasználatában, mind szerkezetében pongyola, félgyarmati

jellegűvé vált, noha erre semmi külső hatás nem kényszerítette hasz-

nálóit. Így ez az „önkéntes gyarmat” egyik sajnálatos tüneteként fogható fel. Biztos,

hogy ebben nagy szerepe van a számítógép hihetetlen gyors térhódításának is

(pl. e-mail: ékezet nélküli szövegek stb.). Pedig az egyes szakmák, de a köznyelv

is már a XIX. század végén és múlt század első felében megszabadultak a német

kifejezések többségétől, és jelentősen magyarodtak. Így például a magyar orvosi

nyelv a XIX. század végén sokkal magyarabb volt, mint ma. Ha előveszünk egy

e korból származó magyar szaklapot, olyan szép magyar orvosi kifejezéseket lehet

benne találni, melyet ma már a szakemberek nagy része sajnos nem is ért. Manapság,

ha egy magyar fiatalember hazajön 1–2 éves tanulmányútjáról, már nem

tud egy ép magyar mondatot elmondani. Minden második szava idegen, korcs angol

vagy angolosított latin. Sokszor már csak a kötőszavak magyarok.

Elkeserítő kézbe venni egy-egy rendezvény (akár irodalmi, akár szakmai) meghívóját,

mert azon már magyar szó se az ülés megjelölésében, céljában, lebonyolítás

rendjében (konferencia, workshop, sympozium, regisztráció, fesztivál, magazin,

credit stb.), se az előadások címében alig található. Elgondolkodva a fentieken,

megállapítható, hogy ennek a veszedelmes nyelvromlásnak az okai többek között

a következők lehetnek. Első az a tévhit, hogy magyarul nem lehet kifejezni valamit.

A második és nem jelentéktelen ok, hogy azt hiszik, ez az „előkelőbb”,

a korszerűbb, és ez bizonyítja a hozzáértést is... A harmadik ok egyszerűen a lustaság,

mert nem keressük a megfelelő magyar kifejezéseket. A negyedik ok pedig

az, hogy fogalmunk sincs arról vagy észre se vesszük, hogy nem magyarul beszélünk

vagy írunk.

Álljon itt egy példa, egy még létező magyar, de már idegen című folyóiratban

2000-ben megjelent orvosi cikkből:

„…Pszichiátriai tematikájában konfliktuozus familiaris háttér, párkapcsolatban

grávisz frusztrációk tömege volt exponálható, ezért mind a pszichológusok, mind

a pszichiáterek ezen tematikára centrálva, a feltáró, supportív és dinamikusan orientált

pszichoterápiás kezelések mellett, kognitív orientációjú pszichoterápiában is

részesítették…” Ugye hihetetlen?! Pedig így beszélünk és írunk manapság. Meg

kell jegyezni azonban, hogy e cikk írója kitűnő szakember volt, akinek magyarságtudatához

se fért kétség, de nem vette észre, hogy nem magyarul ír. Erre mondja

az Írás: „jól lehet a lélek kész, de a test erőtelen”.

Ez a nyelvhasználat „ragályos betegség”. Tudományos üléseinken, legyenek

azok akadémiai, egyetemi vagy egyesületi rendezvények, akár magyar nyelvvédő

összejövetelek, országgyűlési hozzászólások, szintén ezt a szörnyű félgyarmati

nyelvet lehet csak hallani (például az ombudsman asszony ül az infrastrukturáján,

a parlamentben, és konzultál a frakcióvezetővel, miközben egy hot dogot inkorporál

magába). A magyar nyelvnek „angolkórja” van, mint találóan jegyezte meg

nemrég egyik jeles nyelvészünk (Szűts László).

Érdekes, hogy a több évtizedes orosz megszállás gyakorlatilag minden nyelvi

„maradvány” nélkül múlt el, leszámítva a „párt nyelvezetéből” ittmaradt néhány,

de sajnos ma is használt, többnyire latin eredetű kifejezést. Értelmiségünk, szakembereink

ma képtelenek egy mondatot úgy elmondani vagy leírni, hogy ne le-

gyen tele idegen szavakkal, kifejezésekkel. Talán tudjuk a jót, de cselekesszük

a rosszat? Már fel sem tűnik, ha egy magyar orvosi zárójelentésen a kórisme nem

latinul vagy magyarul, hanem angolul van. Hisz’ angol nyelvű vagy angol-magyar

a készülékek számítógépes kiírása miatt minden orvosi leletünk is. Társaságaink,

egyesületeink nagy részének már a neve is idegen, sőt intézményeink neve se magyar.

Pedig erre senki se kényszerít bennünket. Önként tesszük, de miért? Ennek

oka lehet egyszerűen lustaság, de lehet divat is, mert sokan azt hiszik, hogy csak

akkor beszélnek és írnak korszerűen, ha idegen szavakat és nyelvi szerkezeteket

használnak. Vannak, akik azt hirdetik, hogy az idegen szavak gazdagítják a nyelvünket.

Ez azonban nem igaz, mert éppen szegényítik. Így például az állandóan

használt információ szó és származékai több mint 30 szép magyar szót, kifejezést

szorítanak ki nyelvünkből. Rengeteg példát lehetne felhozni erre a nyelvszegényedésre

(minden magazin, fesztivál, média, fantasztikus stb.). Noha a magyar nyelv

olyan gazdag – a közé a 25 nyelv közé tartozik (a sok ezer közül) –, amelyiken

mindent (művészet, tudomány, költészet stb.) tökéletesen ki lehet fejezni, mondja

Fábián Pál, neves nyelvészünk. Lehet magyarul beszélni és írni. Példa lehet erre

a Bősze Péter által szerkesztett nőgyógyászati és a Magyar Orvosi Nyelv című folyóirat,

a Molnos Angéla által összeállított Lélektani szakfordító, a már öt kiadást

megért Magyarító könyvecske, a Szent és sérthetetlen, valamint az utolsó, a Gyógyítsunk

magyarul (2007) című kitűnő írás. Ide sorolhatom saját magyar nyelven megjelent

szerény irományaimat is.

Ha újra magyarul akarok beszélni és írni, akkor legelőször fel kell ismernem,

be kell látnom, hogy nagyon rondán beszélek és írok. El kell határoznom, hogy

igyekszem tiszta, szép magyar nyelvet használni. Oda kell figyelnem, hogy elhatározásomat

végre is hajtsam. Következetesnek kell lennem. Természetesen ehhez

hit és türelem kell. Tehát legelső feladat magamat meg- és legyőznöm. Ha nekem

sikerül, lesz erkölcsi alapom ahhoz, hogy környezetemet, barátaimat is meggyőzzem

az ügy fontosságáról. Azaz példát kell mutatni.

Én egy lovasbaleset kapcsán, hatheti kényszerű otthonlét alatt tanultam meg

újra magyar-magyarul egy kis szakmai könyv írása kapcsán, ezzel is bizonyítva,

hogy lehet magyarul írni. És be kell vallanom, a tiszta magyar nyelv használata

azóta sok örömet okozott nekem, és bízom benne, hogy olvasóimnak is, mert

szabatosabbak, érthetőbbek lettek írásaim. Ez azért lehet, mert a beszédnek és az

írásnak – az ún. második jelzőrendszernek – az a célja, hogy mások is megértsék

mondandómat.

Az anyanyelv meghatározza az irodalmi és a tudományos nyelvet is, illetve kellene,

hogy meghatározza, de vissza is hat rá. „Minden nemzet a maga nyelvén

lett tudóssá”, mondta annak idején Bessenyei György. Így az anyanyelv megfelelő

szintű ismerete és használata nélkül nincs értelmes, mindent kifejezni tudó irodalmi,

de tudományos nyelv se.

A tudomány valóban nemzetközi, de aki műveli az többnyire tartozik valahova.

Mindenki az anyanyelvén tud mindent legjobban kifejezni, többnyire ezen gondolkodik

is. Napjainkban szakmai-tudományos, de irodalmi nyelvünk is még a köz-

nyelvnél is gyarmatibb állapotban van. Gyakorlatilag a magyar értelmiség már

nem magyar, hanem egy keverék gyarmati nyelvet beszél. Hovatovább már csak

a kötőszavak magyarok írásainkban, előadásainkban, eszmecseréinkben. A rendezvények,

folyóirat-közlemények – beleértve az irodalmi és a magyar nyelvi kérdésekkel

foglakozókat is – nyelve már ma is többnyire zagyva. Ez előrevetíti az árnyékát

a magyar nyelv teljes visszaszorulásának. Ezért jól felfogott érdekünk, hogy

igyekezzünk felhívni a közvélemény figyelmét erre a sajnálatos tényre és minden

eszközzel igyekezzünk gátolni ezt a folyamatot.

Lehet például a hazánkban rendezett nemzetközi üléseket is jellegzetesen és

külföldi vendégek részére emlékezetesen magyar módon rendezni. Így rendeztük

meg először 11 éve, Selye János születésének 90. évfordulóján, a nemzetközi

„stressz” világ-összejövetelt, amelyen minden „kellék” magyar volt. Mai napig emlegetik

ezt a rendezvény külföldi vendégei.

Aki egy nemzet fiaként születik, az is marad még akkor is, ha máshová kerül

élete során. Így a magyarnak születés is tény, ezen nem lehet változtatni, legfeljebb

tagadni lehet. Az, hogy valaki hovatartozását érzi-e vagy sem, nevelés és környezet

kérdése. A magyarságtudat kifejlődését ma sem támogatják. Ha valaki otthonról

és az iskolából nem hozott magával nemzeti tudatot, úgy a hazához való

ragaszkodása, az érte való tenniakarás vágya többnyire nagyon gyenge vagy teljesen

hiányzik. Értelmiségünk jelentős részének egyáltalán nincs nemzeti tudata.

Mindezeket figyelembe véve nem csoda, hogy azok, akikben csak a saját szakmai

érdeklődés és főként előrehaladási, érvényesülési igény munkál, de kötődés, felelősségérzet

nem, nemcsak a magyar nyelvvel nem törődnek, de szép lassan eltűnnek

a hazai berkekből is, de ha itthon maradnak, akkor pedig tevékenységükkel

csak tovább rontják nyelvünket. Így néhány évi külföldi tartózkodás után a hazalátogatókat

már például nem Simonyi Károlynak, hanem Charles Simonyinak nevezik

az itthon emlegetők, pedig valószínűleg az illető nem is igényli ezt. Az ország,

amelyik az irodalmi és tudományos tevékenységet nem támogatja, nem védi, elveszti

vezető értelmiségét, és ezzel saját jövőjét teszi tönkre, előbb-utóbb gyarmattá

válik. Sajnos nálunk ez a folyamat – a jellegtelen, nemzetietlen nevelés és

a beözönlő nemzetközi szennyözön miatt – már elég régen elindult, és napról

napra erősebb sodrásúvá válik. Egymás után szűnnek meg a régi magyar folyóiratok,

az újak pedig legtöbbször már nevükben sem magyarok. Lassan magyar nyelven

már nem is lesz hol közölni. A magyar nyelven még megjelenő irodalmi, tudományos

vagy közéleti lapok pedig a manapság már teljesen megszokott, bevett,

azaz elfogadott gyarmati angol-magyar (Hung-English) nyelven jelennek meg.

Sajnos nem kivételek ez alól a Magyar Tudományos Akadémia kiadványai sem,

noha Széchenyi István azért támogatta a Magyar Tudós Társaság megalakulását,

hogy az a magyar nyelv legfőbb támasza és őre legyen. A magyar nyelven való

közlés egyik legfontosabb fenntartója, megőrzője nemzeti tudatunknak. Tulajdonképpen

ha jól körülnézünk egymást taposó, gyűlölködő, széthúzó közéletünkben,

megállapítható, hogy ezt az országot, nemzetet mindezek ellenére csak ez a közös,

egyre romló nyelv tartja össze. Még ezen ócsárolják egymást politikusaink, har-

sogják fülünkbe könyörtelen, borzalmas magyartalan hirdetéseiket kufáraink és

pénzváltóink. (Igaz, hogy sokszor már csak az „és” és a „meg” magyar a mondataikban.)

Minden okévá, projektté, trenddé, ombudsmanná, imiddzsé, nonprofittá,

diszkonttá „szürkül”. Ezt látjuk, halljuk a borzalmas hirdetésekből, cégek elnevezéseiből

is. Okézik az utcaseprőtől az egyetemi tanárig mindenki. Teljesen mindegy,

hogy a honatyák beszélnek az országházban, pártvezérek a nagygyűléseken,

tévé- vagy rádióbemondók, műsorvezetők („konferensziék”, „kabarésok”), alkuszok

(„brókerek”) a tőzsdén, az agyvérzést („stroke”) kutató orvosok egy tudományos

ülésen vagy más tudósok akadémiai rendezvényeken, beleértve sajnos magyar

nyelvészeink többségét is. Ma már ha magyarul ír valaki, a magyar szó után zárójelbe

kell tennie az angol-magyar kifejezést is (lásd fentebb), illetve meg kell magyarázni,

mert nem értik, hogy például mi a távmásoló (fax). Pedig ha valaki nem

tudja magát az anyanyelvén kifejezni, állandóan más nyelvből kell szavakat kölcsönvennie,

az nem a műveltség jele. Az is mindegy, hogy melyik politikai irányzathoz

tartozó újságot, folyóiratot vagy más irományt vesz a kezébe az ember, és

húzza alá pirossal az idegenségeket, mindegyik ugyanolyan verestarka lesz. Ebben

az egyben nincs különbség! A „legmagyarabbnak” vélt őstörténeti dolgokról is

ezen a korcs nyelven értekeznek. Szörnyűek a beszélgetések („interjúk, kommunikációk”)

a hang- és képcsatornákon is. Mind a tudósító, mind a kérdezett többnyire

egyaránt magyartalanul beszél. A szörnyű hangsúlyt és az ö-ö-zést nem is

említve. Sőt, újabban már az erdélyiek is, akik pedig eddig szép magyar beszédjükről

voltak felismerhetők, ma, igazodva az „anyaországhoz”, ugyanezt a zagyva

nyelvet kezdik használni.

Korunkban nem támadt még új Kazinczy, aki megkísérelné magyar szóval helyettesíteni

a betolakodott idegenséget. Abban reménykedhetünk csak, hogy ha

a magyarság és nyelve ennyi mindent kibírt több mint ezer év alatt, talán ezt is

átvészeli. E reményeink azonban nagyon szerények lehetnek, mert az egész világot

elszürkíteni, egy akolba hajtani, egységes hamburgert és egységes bűnügyi

szörnyűségeket zabáltatni óhajtó világcégek uralma olyan nagy erő, amely régebben

nem létezett. A vizek öntisztulása is csak addig tud működni, míg a szennyező

anyagok ki nem pusztítják azokat az élő szervezeteket, melyek az idegen anyagok

lebontását végezték. Ezért el kellene gondolkodni azon, elsősorban a magyar

nyelvészeknek, de a magyar tudományos és közélet minden képviselőjének, minden

értelmiséginek és szervezeteiknek, jelesül a Magyar Tudományos Akadémiának

is, hogy mit lehetne és kellene tenni.

Mindenek előtt saját magunkat kell rászorítani arra, hogy magyar-magyarul beszéljünk

és írjunk, ne „okézzunk”, és ne legyen minden ismeretünk, adatunk „információ”.

Nyelvünk, zenénk, ételeink, szellemi és anyagi történelmi környezetünk védelme

ugyanis minden eltérő vélemény ellenére nem „nacionalizmus”, hanem a világ sokszínűségének

megőrzését szolgáló, elszürkülése ellen ható igen hasznos tevékenység.

Azaz őrizzük meg másságunkat. Hisz’ a változatosság gyönyörködtet.

Jó volna azon is elgondolkozni, hogy a magyar nyelven megjelent munkák is

beszámítsanak egy-egy tudományos pályázat értékelésébe. Japánban például, ha va-

lakinek nincs elég anyanyelvén írott közlése, a legjobb „impakt faktor” mellett se

kap jobb besorolást pályázatok vagy egyetemi kinevezések esetében. Elgondolkoztató!

Csak külhonban lehet követendő példát találni? Az anyanyelven való közlés

lehetőségeit tehát meg kell őrizni, sőt fejleszteni kell, és el kell ismerni nálunk is,

mert e nélkül nincs magyar műveltség és magyar élet se. Azaz írnunk kell tisztességes

magyar nyelven még meglevő folyóiratainkba akkor is, ha ezt egyelőre

a „tudomány” nem értékeli és nem díjazza. Többre kell tartanunk magunkat!

Szerencsére néhány éve jó példát mutatva, néhai Juhász Nagy Sándor indított

el egy olyan élettani/kórtani könyvsorozatot, amelyben neves hazai szerzők írják

meg röviden kutatásaik eredményeit magyar nyelven a fiatal magyar kutatók részére.

E könyvek nyelvezete többnyire még bizony nem tiszta magyar, de a törekvés

erre már mutatkozik.

Ami a jövőt, e századot illeti, a most következő néhány évben fog eldőlni,

hogy megmarad-e a magyar irodalmi, szakmai és tudományos nyelv. Ez azon fog

múlni, hogy az a kevés magyar értelmiségi, aki ezt látja, tud-e olyan össznemzeti

azonosságtudat-fokozódást elérni, visszavive iskoláinkba a kiirtott csodálatos szépirodalmunk

remekeit, népdalkincsünket, amely megállíthatja ezt a szörnyű folyamatot.

Tud-e harcolni az ellen az egyre jobban tért hódító szemlélet ellen, mely

szerint magyar nyelven írni teljesen felesleges időtöltés és pénzpocsékolás. Meg

kell ragadni minden eszközt a nyelv megőrzése érdekében. Nyelvi vetélkedőket

kellene rendezni szépirodalmi, szakmai és köznyelvi ügyekben, bevonva ebbe

a Magyar Tudományos Akadémiát, az illetékes minisztériumokat, egyesületeket,

különféle szervezeteket, megnyerve hozzá a hang- és képcsatornák segítségét. Díjazni

kellene, ha valaki megfelelő magyar szót javasol az idegen helyett. Lehet,

hogy sokak szerint ez csak álom, de szépsége miatt akkor is hinnünk kell benne.

Mindezeket a lehetőségeket már felvázoltam sokszor és sok helyen, és közölte

ezeket a sajtó és több kép- és hangcsatorna, de a helyzet egyik hírközlő intézményben

sem javult, sőt romlott.

Meggyőződésem azonban, hogy ez irányú tevékenységünket nem szabad abbahagyni.

Így magyar műszaki és más értelmiségiek (Kiss József, Menyhárd Alfréd,

Győrffy Sándor, Benczédy József, Fábián Pál, Szathmári István és még több lelkes

ember) kezdeményezésével annak idején (2000) elindítottuk a „Mondjuk magyarul”

mozgalmat, melynek keretében megszerveztük a I. Magyar Szakmai Anyanyelvi

Tanácskozást. Sajnos támogatás hiányában nagyon nehéz ezt a mozgalmat

fenntartani, továbbfejleszteni, pedig napjainkban egyre nagyobb szükség volna rá.

A magyar orvosi nyelv ügyében a Magyar Tudományos Akadémián rendezett

ülést, 2001. decemberben Bősze Péter „Betű- és szóvetés a magyar orvosi irodalomban”

címmel, és indított el egy új folyóiratot, a Magyar Orvosi Nyelvet. Örömmel

lehetett megállapítani, hogy mindezek a rendezvények és az új folyóirat is

nagy érdeklődést váltott ki. Szerencsére egyre többen vannak azok a szakemberek,

akik kezdik észre venni és megérteni, hogy saját területükön mindent meg kell

tenni nyelvünk visszamagyarítása érdekében. Természetesen ez nem megy gyorsan.

Sajnos ma még azok is, akik anyanyelvünk védelmével, tudományos nyelvünk tisz-

tításával egyetértenek, egyelőre ugyanazon a napjainkban eluralkodott keveréknyelven

beszélnek és írnak még e kérdésekről is. Sajnos kitűnő nyelvészeink többsége

ma is csak a magyar nyelv jó szándékú aprólékos „tisztogatásával”, csiszolgatásával

foglalkozik, noha a magyar nyelv és vele az egész magyarság léte forog

kockán. Ha nyelvünk silányodik, gyarmativá válik, az a magyarság kipusztulását

eredményezi. Olyan ez, mintha egy haldokló embernek nem gyógyszert adnak,

hanem szépen megborotválják, hogy szebb legyen a ravatalon.

A „Mondjuk Magyarul” mozgalmat éppen azért indítottuk el, hogy ebben az

eléggé megkésett időben igyekezzünk felhívni a különböző területeken dolgozó

magyar szakemberek figyelmét felelősségükre anyanyelvünk megmentése érdekében.

Mindnyájan felelősek vagyunk érte. Szerencsére egyre több rendezvény foglalkozik

a már régen „működők” (anyanyelvi tanácskozások, magyar nyelv hetek

stb.) mellett az anyanyelv és a tudományos-szakmai nyelv ügyével (például a Debreceni

Akadémiai Bizottság „Műhelyfórum a magyar szaknyelvről”, 2001 őszén)

majd minden szakmában van egy-két neves ember, aki igyekszik a magyar szakmai

nyelv ügyét előre vinni (például Bodó Imre, † Dohy János, Jávorka Levente az állattenyésztés,

Horváth Tibor a műszaki, Szabó István Mihály a szakmai könyvkiadás

területén). Újabban a hang és képcsatornák is többet foglalkoznak anyanyelvünk

kérdéseivel ismert nyelvészek közreműködésével, bár sokszor nem a jelen

helyzet veszedelmét eléggé kiemelő módon. Kecskés Mihálynak, a Magyar Professzorok

Világtanácsa elnökének kezdeményezésére megszületett az ún. „nyelvtörvény”

is, mely még eléggé kiherélt alakjában is sok vitát váltott ki. Sajnos, ha körülnézünk

hazánkban, egyelőre nem is érzékelhető a hatása. Ez nem is csoda,

hisz’ óvatosságból az áll a „törvényben”, hogy ki kell írni az üzlet cégtáblájára

magyarul is, holott kézenfekvő lett volna az a szabályozás, hogy ki lehet írni

a magyar mellett más nyelven is! Így nem meglepő, ha nem lett foganatja e kitűnő

javaslatnak.

A magyar nyelvvel hivatásból (írók, költők), szakmájukból (újságírók, bemondók,

tudósítók), közéleti tevékenységükből (ügyvédek, orvosok, köztisztviselők,

hivatalnokok, képviselők, tudományos kutatók) adódóan foglalkozók, egyszóval

minden értelmiséginek nevezhető magyarnak példát kell mutatni, mert ez a környezetre

is igen jelentős, jótékony hatással lehet. „Divattá” kell tenni a magyar

nyelv használatát az élet minden területén, mert ez fennmaradásunk záloga. Ez

minden magyar „írástudónak” a kötelessége és feladata.

Meggyőződésem ugyanis – mint erre már az első sorokban rámutattam –,

hogy a magyar nyelv megőrzése, fejlesztése nemcsak a nyelvészek szakmai ügye,

hanem az egész magyar nemzet közös felelőssége kell hogy legyen.

Legyenek igényesen tiszta magyar nyelven megírt szépirodalmi és szakkönyveink,

folyóiratcikkeink, hassunk oda, hogy hírközlő, hang- és képcsatornáink, de

sajtónk is magyar nyelvű legyen! Minden lehetőséget meg kell ragadni ennek érdekében.

Rajtunk múlik, hogy mindez csak álom marad, vagy valósággá válik.

A címben felvetett kérdésekre tehát csak azt lehet válaszolni, hogy lehet, érdemes

és kell magyar-magyarul beszélni és írni, mert különben kipusztulunk. A magyar

értelmiség felelőssége ebben a kérdésben megkerülhetetlen. Aki ma nem törekszik

beszédében és írásműveiben a szép magyar nyelv használatára, az nem nevezhető

magyarnak, sőt tulajdonképpen, Gárdonyi Géza szavaival élve hazaáruló!

Végül vigasztalásul, reménykedve, meg kell említenem, hogy a tiszta magyar

nyelv használatának elősegítésére igénybe szeretnénk venni korunk új lehetőségét

is, a számítógépet, megnyerve leképzettebb számítógépes nyelvészünk Prószéky

Gábor és munkatársai segítségét, hogy „magyarítóprogram-rendszert” dolgozzanak

ki. Ezzel gyors és közvetlen lehetőséget lehetne biztosítani – választható alapon –

mindazok számára, akik szeretnének és akarnak is magyar-magyarul írni. Ez

a módszer – minden erőszak és törvény nélkül – sokat segíthetne anyanyelvünk

tisztításában, visszamagyarosításában, megőrzésében, fejlesztésében, végső soron

fennmaradásunkban.

Hozzászólás